Trócsányi László megbuktatása után Várhelyi Olivér jelölése okozott némi meglepetést, de minden jel szerint egy jó választás volt Orbán Viktor számára. A politikai értelemben eddig folyamatosan a radarszint alatt maradt szakemberrel szemben nyilván semmilyen, a volt igazságügyminiszterhez hasonló kifogás nem támasztható, ennek megfelelően, az első parlamenti meghallgatásán, a Trócsányit korábban elutasító jogi szakbizottságon úgy ment át, mint kés a vajon. Nagy érdeklődéssel vártuk a mai, külügyi bizottsági meghallgatást – mint ismert, azért a külügyi bizottság, mert a nki szánt feladat-csoport (az ún. „portfólió”) a bővítés- és szomszédságpolitika volt.

Azért érdemes rögzíteni egy-két gondolatot a meghallgatás elemzése előtt.

Az első, hogy a biztosi szerepkör egyik legfontosabb velejárója, hogy a biztosok tevékenységük során a tagállamoktól függetlenül kell tevékenykedjenek. Ahogy az Európai Unióról szóló szerződés 17. cikkének (3) bekezdése fogalmaz, “a Bizottság tagjai nem kérhetnek és fogadhatnak el utasításokat semmilyen kormánytól, intézménytől, szervtől vagy más szervezettől”, ami persze nem csak a tagállamokra utal, ám politikai értelemben, a Bizottság komoly ellenőrző, tagállamokkal veszekedő (az esetleges kötelezettségszegéseikkel szemben fellépni rendelt) természetéből fakadóan ez az egyik legkomolyabb követelmény. Természetes, hogy Várhelyi Olivér a meghallgatása során és előtte is folyamatosan ezt hangsúlyozza, tehát amikor úgy nyilatkozik, hogy nem fogad el utasítást semmilyen kormánytól, akkor azt lehet úgy kommunikálni, hogy “megtagadja a főnökét” (lásd például itt), de fontos tudni, hogy közben a saját pozícióját is erősíti. És ilyenkor azért lehet elgondolkodni, hogy egy ilyen kijelentés mennyire szerencsés, mert ezek után ő már mondhatja a magyar politikai mondások és hatásuk világában kevéssé jártas EP-képviselők felé, hogy „látjátok, hát még Orbán bősz hazai ellenfelei is elismerik, hogy most már elárultam Orbánt, látjátok, nincs itt semmi, amin aggódni kellene”, persze nem a plenáris vagy a bizottsági ülésteremben, a kamerák kereszttüzében.

A második, hogy az egyes portfóliók nagyon sokféleképpen kerülhetnek kiosztásra az egyes biztos-jelöltek között, és ez a Bizottság megválasztott elnökének a feladata. Ebben annyi korlátozza, hogy kalkulálnia kell azzal, hogy az Európai Parlament képviselőinek többsége ne dobja el az egész Bizottságra vonatkozó tervezetét, benne a jelöltekkel és a portfólióikkal, illetve, amiről ritkán beszélünk, még a Tanácsnak is el kell azt fogadnia, minősített többséggel. De a lényeg, hogy az egyes portfóliók nem „nemzetiek”, nem a „miénk” (ahogy egyes kormánypárti megmondóktól lehetett hallani az elmúlt időszakban), persze politikai jelentőségük változó, ahogy fontosságuk is az egyes tagállamok számára, de elméletben kizárt, hogy egy tagállam az onnan érkező biztoson keresztük saját állami érdeket tudjon képviselni. Ezt garantálja, vagy próbálja garantálni a fent bemutatott előírás. Ismétlem, elméletben. A részletekbe való bocsátkozás nélkül azért azt rögzítsük, hogy ahogy a világ nem tökéletes, úgy ez az előírás sem működik tökéletesen, és (itt és most) maradjunk annyiban, hogy az elmúlt másfél évtizedes EU-tagságunk történetében is volt már arra példa, hogy a tőlünk érkezett biztos finoman ugyan, de a magyar tagállami érdeknek megfelelően járt el a saját portfólióján belül. Ennek fényében természetesen mindenki fenntartásokkal kezeli Várhelyi Olivér kijelentéseit, ami személy szerint nem az ő felelőssége vagy hibája, egyszerűen arról van szó, hogy aki lát a pályán, az azt is tudja, hova nem lát be a videóbíró…

És akkor a mai meghallgatásról. Minden különösebb tűzijáték nélkül ment le, Várhelyi hozta a várt technokrata-szakértő attitűdöt, talán még soha ilyen mértékben senki nem tartotta tiszteletben a tagállami hatásköröket, a Bizottságon belüli kollegialitás elvét, amik mindig előjöttek tőle, amikor kínos-kényes kérdéseket kapott. Korábban bármit is mondhatott Orbán Viktor (pl. Bakuban, ahol már-már gyerekes módon „vagizott” vele, hogy na majd a magyar bővítési biztos mennyire odahat, hogy ezeknek az államoknak jó legyen), folyamatosan elhangzott (ahogy korábban is), hogy az a magyar kormány álláspontja, neki viszont bővítési biztosként “igazi európai szellemben” az Európai Unió politikai prioritásait kell majd képviselnie, és természetesen nem hajlandó egyetlen kormány utasításait sem képviselni munkája során – miközben látványosan kerülte a magyar miniszterelnök nevének a kimondását is. Ismétlem: ezt lehet „megtagadásnak” magyarázni a hazai belpolitikai kommunikációs térben, és még az is lehet, hogy tényleg az, hiszen nem tudjuk, hogy mi zajlik a magyar biztos-jelölt fejében, és milyen elképzelései vannak a magyar kormánnyal való együttműködésről, de jelenleg ezt és így kell mondania. A jogállamisággal kapcsolatos, magyar kormányzattal szembeni kritikák elől is ügyesen hajolgatott el, ahogy a politikailag, és bővítés szempontjából is nagyon problémás Gruevszki-ügyre is tökéletesen „Bizottság-kompatibilis” válaszokat adott (lásd: tagállami hatáskör, politikai vita, másik biztos hatásköre stb.), nyálkás halként csúszott ki az EP-képviselők kérdéseiből, akik közül sokán legyünk őszinték, mintha nem is nagyon akarták volna megszorongatni, a magyar „ellenzéki” képviselő teljesítménye egyenesen szót sem érdemel. Gál Kinga, fideszes képviselő látványos „alákérdezése” pedig kifejezetten szánalmas volt, talán még a jelölt is jobban jár, ha ez elmarad. Akkor megmaradhatott volna az unalmas semmitmondások szintjén, így viszont egy pillanatra azért kilógott a lóláb.

Összességében megállapíthatjuk, hogy amilyen unalmas volt maga a meghallgatás, most láthattuk az eddig messze legjobban felkészült biztos-jelöltet, és ez teljesen független attól, hogy amúgy mit gondolunk a magyar kormányról, vagy annak EU-politikájáról. A kérdés most csak az, hogy az Európai Parlament többsége mennyire hiszi el neki, amit mond.